Tarifacsomagok - Harc a dzsungelben

A harc

Nemrég a fórumban meglepő kérdésbe futottam bele. Egyik fórumtagunk, ráadásul törzstag, érdeklődött a kártyás és az előfizetéses tarifacsomagok közti különbségről. Kiderült ugyan, félreértés volt, de jobban átgondolva arra jutottam, a tájékozatlanság valószínűleg sokkal általánosabb ebben a témában mint gondolnánk. A szolgáltatók elemi érdeke azt diktálja hogy mindenkiből akkora mobilszámlát húzzanak ki, amekkorát csak tudnak, és az átlagfelhasználónak sem ideje, sem elég információja nincs a reménytelenül zavaros tarifák rendszerében megkeresni a neki optimálisat. Itt most nem részletes táblázatokkal, inkább a szolgáltatók érdekeinek, érdekérvényesítési technikáinak felvillantásával, rejtett, kevésbé ismert lehetőségek bemutatásával igyekszünk megvilágosítani a helyzetet.

Rövid történelem

Amikor a 90-es évek első felében elindult a mobiltelefon biznisz, a méregdrága készülékek és percdíjak miatt egyértelműen az üzletemberek munkaeszöze, és státusszimbólum volt 20x10 cm-es antennás féltéglával rohangálni az utcán. Csak előfizetéses (tehát utólag fizetendő, azaz: postpaid) tarifák voltak, a feltöltőkártyás (prepaid) csomagok még a szolgáltatók fejében sem léteztek. Az irígyelt és nevetséges bunkofonokból (ajánlott irodalom: Umberto Eco: Bábeli beszélgetések) az ezredforduló tájékán lett mindennapi használati eszköz, mobiltelefon, mobilteló, telcsi (csak, hogy a nyelvi kifejezéséseket is kövessük). És a terjedés sebessége, a technika fejlődésén, olcsóbbá válásán kívül az új tarifarendszernek, a feltöltőkártyás, előre kifizetett csomagoknak is köszönhető. Ma a mobiltelefon tulajdonosok 60-70%-a feltöltőkártyás ügyfél!!!  A nagy össznépi mobildili igazi társasjátékká vált: milyen telefont, milyen tarifacsomagban, és persze melyik szolgáltatótól.

Ahhoz, hogy tisztábban lássuk a lehetőségeinket, érdemes kicsit a szolgáltatók fejével gondolkodni.

A szolgáltatók közötti harc (értünk), sokféle formában jelentkezik, de ne legyenek illúzióink, ez egy korlátozott verseny. A korlátokat alapvetően két tényező jelöli ki: az egyik a megtérülés: hiába gyűjt rekordszámú ügyfelet valamelyik szolgáltató, ha azt csak kis haszonnal sikerül összehozni, netalán ráfizetéssel. Ráadásul mindössze hárman versenyeznek, ami a piac törvényei szerint inkább a hallgatólagos együttműködést, mint a gyilkos árharcot ösztönzi. Magyarán az olcsóbbnál olcsóbb készülékek, tarifacsomagok, egymás cseszegetése, nagyrészt látszat. Virtuális gyilkolászás, Quake IV deathmatch.

Az árak, ha csökennek egyáltalán, azt lassan, megfontoltan teszik, és nem is mindig maguktól. A hírközlési törvénynek hála a hírközlési hatóság azokon a pontokon csökkenti a költségeinket, ahol a szolgáltatóknak éppenhogy nem érdeke. Az egyik hálózatból a másikba irányuló hívások végződtetési díjait ugyanis a szolgáltatók a megengedett maximumon pihentetik, merthogy minket fogyasztókat a legkevésbé sem érdekel mennyit fizet az aki minket hív. (2003-ban el is meszelte őket a Gazdasági Versenyhivatal.) A magas végződtetési díjakat persze mindannyian kifizetjük, legfeljebb a szolgáltató az egységes tarifát növeli meg vele. Ez nem látszik. A magas mobilvégződtetési díjaknak van egy másik, nem mellékes hatása is. A vezetékes telefonálás visszaszorulása (nem mintha sajnálnánk a vezetékes szolgáltatókat). Mert bármennyi előnye is van a mobilnak, (kutatások szerint), sok cégnek a vezetékes-mobil hívások magas költsége adta meg a végső lökést, a céges telefonok mobilhálózatokra való áttéréséhez. (GSM-adapterek és közvetlen GSM-kapcsolatok)

Az államnak, - ha nem győzik meg a jelenlegi szolgáltatók az ellenkezőjéről -, lehet még egy nagyon is fogyasztóbarát döntése. A virtuális mobilszolgáltatók engedélyezése. Mit jelent ez? Nekünk pl.: Tesco mobilt (nem készüléket, hálózatot!), amelyet a meglevő szolgáltatóktól bérelne a szolgáltató (kapacitást). Csodát persze ettől sem várhatunk, de 20-35 százalékos árcsökkenést a nemzetközi tapasztalatok alapján igen. A szolgáltatók és köztünk, ügyfelek között is zajlik egy érdekes csata (általában nem mi nyerünk!).

A szolgáltatók a lehető legnagyobb profitra hajtanak (ez természetes), amit rajtunk hajtanak be. A közgazdaságtan szabályai szerint pedig (és bizony aszerint dolgoznak), akkor lehet a legtöbb hasznot elérni, ha mindenki annyit fizet a telefonálásért, amennyit MÉG hajlandó. A Híradástechnika Intézet pl.: a T-com megbízásából tavaly matematikai statisztikai modelleket dolgozott ki, amelyek alapján olyan statisztikai módszereket állított fel, amelyek nagy pontossággal meghatározzák az előfizetői szokásokat.

Mit jelent ez?

A percdíjak nem csak a pénztárcánktól, de tájékozottságunktól, lustaságunktól, élelmességünktől is függenek. Hogy egy nem mobilos példával éljek: ugyanazt a terméket, el lehet adni belvárosi boltban, hipermarketben, diszkontáruházban, sőt az árra leginkább érzékenyeknek dugdoshatunk kuponokat is az újságokba. A lényeg: ugyanazt, különböző áron, mindenkinek annyiért, amennyit (pénzt, időt, fáradságot) hajlandó rászánni.

A mobiltarifákat tehát nem véletlenül tervezik szinte áttekinthetetlenül bonyolultra (hiába állítják az ellenkezőjét). A cél: csak a legelszántabbak tudják kiszámolni mi is kell nekik, a többiek döntsenek csak a vonzó, vagy vonzónak tűnő reklámok, akciók alapján.

A reklámokat és akciókat pedig nagyon is tudatosan teszik elénk. Pontosan tudva, kit is akarnak elérni velük (és miért). Lásd a Vodafone-t, amelyik utolsónak lépett a piacra, és egyáltalán nem jófejségből adja a vicces-laza reklámokat, hanem azért, mert az idősebb fizetőképes generáció már rég a másik két szolgáltató ügyfele volt, amikor elkezdett "szolgáltatni". Neki tehát maradtak a fiatalok (és a kevésbé fizetőképes ügyfelek), illetve a lehetőség, hogy elcsábítsa a másik két szolgáltató régi ügyfeleit, ami nem könnyű mulatság. Annnyival jobb szolgáltatást nem tud nyújtani, alacsonyabb árakkal kell operálni, ami meg a haszon rovására megy.

Maradnak a különböző taktikai trükkök, amikor úgy tűnik, mintha fejlődnénk, kevesebbet fizetnénk, pedig!  Jó példa erre a perc vs. másodperc alapú számlázás, ami a harmadik szolgáltató egyik fegyvere volt először. Körülbelül hat évvel ezelőttig jórészt másodperc alapúak voltak a tarifák, majd amikor a harmadik szolgáltató hirtelen 30-40%-kal olcsóbb percdíjakkal berobbant, kiderült: az emberek inkább választják az olcsóbb percdíjakat, mint a másodperc alapú számlázást. Hiába sejtjük, végeredményben nem lehet nagy difi a kettő között, tán még rosszul is járunk, a számoknak hiszünk, az olcsóbbnak tűnőt választjuk. A percdíjak lassú csökkenését a szolgáltatók ellensúlyozhatják (meg is teszik) a forgalom ösztönzésével is. (Magyarán: telefonálj többet, mint amennyire szükséged van). Így működik a kb. két évvel ezelőtt bevezetett "lebeszélhető előfizetés", ahol első látásra minden csodálatos: meghatóan alacsony percdíjak (percalapú), előre kalkulálható számla, és persze olcsó előfizetéses készülékek. Ennek ellenére nem olyan rossz üzlet ez a szolgáltatónak sem. Először is garantált havi bevételt jelent, másodszor az előfizető nyilván sosem annyiért telefonál amennyit előfizet. A többlet telefonálást általában magasabb percdíjjal fizetjük meg, ez arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb tarifacsomagra fizessünk elő (aztán vagy többet is telefonálunk, vagy nem, de kifizetjük), amit ritkán használunk ki. Átlagosan 20-30%-al kerül többe ez a típusú előfizetés mint első látásra tűnik. Így is megéri?

Ha valóban annyit akarunk beszélni amennyire szükségünk van, és a lehető legolcsóbban, ne akarjunk a tarifadzsungelben tisztást vágni. Esélytelen. Keressük meg inkább a szolgáltatók gyenge pontjait!

- gatto -